2016. február 6.

Lysitime | Írnom kell


Mióta egy hónapja megismertettem magam mindenkivel, aki ezt a blogot olvassa, minden egy kicsit közelebbinek tűnik, mint akkor. Szerettem volna ezt elmondani, de amikor úgy éreztem, írnom kell, akkor úgy gondoltam, hogy nem akarom magam 'rátukmálni' senkire, ezért vártam, de a várakozás csak megölte a bennem rejlő gondolatokat, amiket meg akartam osztani... Máig.

Egy sajgó érzéssel ébredtem fel. Mintha valami hiányozna. Sajgott a szívem és utána minden másom is. Tudtam, hogy mi hiányzik ma, de olyan nehéz elfogadnom, feldolgoznom és beletörődnöm. Írnom kell. Szeretném a lelkemnek ezt a darabját megosztani.

Gyerek voltam álmomban. Ha nem is fizikailag, de a lelkemben éreztem, hogy gyerek vagyok. Tudtam, mert ő ott volt. A barátnőm, akivel még együtt csináltunk minden bolondságot egészen onnantól fogva, hogy azon a bizonyos óvodai napon egy csoportba kerültünk. Nap közben az óvodában, délután az utcán játszottunk, nem tört le semmi. 

Iskolába mentünk, együtt, több barátunk lett, és én kezdtem úgy érezni, hogy szerencse, hogy még egyáltalán beszél velem, hiszen én olyan más vagyok, nem vagyok olyan, mint a többi ’menő’ lány, még akkor is, ha nagyon szerettem volna leutánozni őket. Azt hittem, ha olyan ruhákat hordok, úgy beszélek, azt akarom, amit ők, és az tetszik, ami nekik, én is közéjük tartozhatok. Már nem voltunk egyedül, talán sose voltunk igazán egyedül. Úgy érződött, minden lány a barátja szeretne lenni és az összes fiú az ő kezét szeretné fogni. Érdekes volt. Velük voltam, Vele voltam, a barátnőmmel, aki nem éreztette soha velem, hogy kevesebb vagyok, mint a többiek, mégis, úgy éreztem, hogy micsoda szerencse, hogy nem veszik észre, hogy én tényleg nem lehetek olyan ’jó’, mint mások a baráti körünkben.

Mindenféle dolgot csináltunk iskola után. Játszottunk az utcán, várat építettünk lepedőkből, ’levest’ főztünk mindenféle növényből, amit találtunk, télen szánkóztunk, nyáron cseresznyére vadásztunk. Egyszer történt, hogy délután bicózni mentek. Mentek, mert én nem mehettem: szigorúan tiltott zóna volt az utca elhagyása számomra. Emlékszem, hogy vártam rájuk, hogy visszajöjjenek. Jöttek, és a barátnőm lába nagyon vérzett. A bicikli valamelyik alkatrésze teljesen felsértette a vádliját. Nagyon megijedtem, féltem, hogy ez valami szörnyűséget jelent számára. Utólag persze mindig kiderül, hogy a gyerekek sokat kibírnak, többet, mint amit a felnőttek el tudnak képzelni, de a félelem, amit akkor éreztem, megmaradt. Ez volt talán az első alkalom, hogy valakit féltettem a családomon kívül.

Nőttünk, nőttünk, középiskolába mentünk. Különböző gimnáziumba. Addigra nekem is lettek más barátaim, a saját barátaim, akikről tudtam, hogy nem hagynak el másért, és volt, akivel egy iskolába is mentünk – talán a legjobb dolog volt, tudtam egy kicsit másra is koncentrálni, mint a barátnőmre és arra, hogy biztosítsam, hogy még mindig fontos vagyok neki. Eltávolodtunk, persze. Nem annyira, hogy ne is beszéltünk volna, hiszen busszal még mindig együtt jártunk egy ideig, és a délutánok egy részét még mindig együtt töltöttük, de akkor sem voltunk egyedül – már négyen voltunk, négyen lányok, négyen barátnők és továbbra se éreztem úgy, hogy amit ők akarnak, az az, amit én akarok. Nem akartam a fiúkról meg a pletykákról beszélni. Arról akartam, hogy milyen szép az ég, és milyen gyönyörűek a levelek, de ez a ’bolond’ kategóriába tartozott.

Volt egy pont, ahol közelebb kerültünk és úgy éreztem, ennek sose lesz vége, mi négyen, barátnők. De ami jött, nem lehetett elkerülni. Felnőttünk, és a felnőttek, ha valamit nem találnak hasznosnak az életükben, akkor nem csinálják. Én is bűnös vagyok. Én sem kerestem, én sem mentem utána, próbáltam beszélni és utána nyúlni, hogy megtartsam a barátnőmet. Az új világban, a főiskolán minden ragyogó volt és főleg szabad, annyira, hogy elvakított.


Igen, ez az. Felnőttünk és elvesztettem a barátnőmet, végleg. Ezért sajog a szívem, ma reggel. 



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése