2016. június 17.

Volt egyszer egy tesióra...


Utáltam a testnevelés órákat. Mindig. Nem is tudok felhozni olyan alkalmat, amikor úgy mentem volna iskolába, legyen az általános, vagy gimnázium, amikor nem gyomorgörccsel kezdtem a napot, csak azért, mert kilátásba volt helyezve egy tesióra. Az olyan alkalmakról nem is beszélve, amikor éppen Cooper-teszt volt a porondon, egyszerűen csak el akartam tűnni a föld színéről. Nem vagyok egy sportos alkat, sosem voltam az, gondolom, túl lusta vagyok hozzá (de legalább tudom, mik a hibáim), az se kedvezett a helyzetnek, hogy általánosságban véve mindig is 'kövérnek', 'lomhának' neveztek (ugyan gyerekkoromban tényleg nem voltam kövér, a régi képeimet visszanézve, sőt, még tinédzserként sem mondanám).

Akkor azt hittem, hogy maga az óra, vagy a tanár az, amit utálok a testnevelésben. Mozogni, jaj ne! De ha most visszagondolok, emlékszem, hogy mindig jól eső fáradság töltött el már akkor is minden testnevelés óra után.

Általános iskolában kemények voltak az órák. Egy fiatal tanárnőt, Lovrity tanárnőt kapta az osztályunk. Szigorú volt és megkövetelte az óráján a fegyelmet. Sokat dolgoztunk, futottunk, de az általában 'problémás' osztály sose volt zajos, nem beszélt neki vissza senki sem. Tényleg fegyelemre nevelt minket. Ennek ellenére tizenegy-két-három-négy évesen az ember nem fogja fel, hogy mi a jó neki. Állandó jelleggel panaszkodtam otthon, hogy 'nem bírom' a tornaórákat, nem tudom, hogy tudnék teljesíteni. Féltem nagyon a kudarctól. Az egyébként jó bizonyítványomban tornából mindig 2-est kaptam (többnyire mindenki hasonlóképpen teljesített), és féltem, hogy nem vesznek fel az áhított középiskolámba miatta. Egy bizonyos órára nagyon emlékszem akkoriból: 40 percen keresztül futottunk körbe-körbe, aki teljesítette, kapott egy 5-öst. Én, aki a Cooper-tesztek felét sétáltam, nem is gondoltam volna, hogy bármikor tudnám ezt teljesíteni. De megtettem. 40 percen keresztül futottam, az egész osztállyal egyetemben. Azóta is erre gondolok, ha valami lehetetlennek tűnik. :)

Gimnáziumi évek során sem szerettem meg sokkal jobban a testnevelést, viszont a tanárunk Szurcsik tanár úr - na, ő aztán nem az a fajta fegyelmező fajta volt. Követelt, sokat, de meg is értette, ha nem tudtuk megcsinálni, amit kért. Ájulós csoportnak hívott minket (részben miattam), de általánosságban véve jó kapcsolatot ápoltunk vele. Akkor is, amikor olyanokat kellett csinálnunk, aminek a megpróbálásához sem volt gusztusom, erőm, de főleg bátorságom, például a felemás korlát. 

Miért van az, hogy nem tudjuk akkor értékelni a dolgokat, amikor éppen történik velünk? Mindig azt hittem, a testnevelés óra a kötelező rossz dolog az iskolában, mikor talán a kulcsot adta a kezembe ahhoz, hogy jobb életem legyen. Nem tudom, hogy hányan gondolkodnak el azon, hogy mégis mi volt az, amit ezeken az órákon VALÓBAN megtanult. Én tudom, hogy mi volt az: képes vagyok bármire. 

Azt tanultuk, hogy helyezzük előtérbe a saját egészségünket és ezért legyünk hajlandók legyőzni a saját lustaságunkat.
Azt tanultuk, hogy feszegessük a korlátokat, teljesítsünk a lehető legjobban.
Azt tanultuk, hogy tegyünk még egy lépést onnan, ahol már úgy gondoljuk, hogy nincs tovább és lássuk, hogy igenis, még arra is képesek vagyunk.

Milyen rettentő fontos lecke a személyiség kialakításához! Így hát köszönöm mindkettőjüknek, Lovrity tanárnőnek és Szurcsik tanár úrnak, hogy megtanították ezeket nekem. Évekbe telt, hogy rájöjjek, de most itt vagyok, és tudom. Köszönöm! (az osztályom nevében is! :) ) 

*** 

I always hated physical education in school. Always. I can't remember a day in school when I went without having stomach ache, when we had PE class, both in primary and high school. Not to mention the days when we had Cooper-test (a test that is designed for soldiers to see how much distance they can run under 12 minutes), I just wanted to disappear forever. I am not a sporty kind, never was, probably never will be, I was always labeled as 'fat' and 'slow' (even though I was none of these when i was a child, and I wouldn't use these words for my high school life either).

I thought that the class itself is completely useless, it just brought the worst out of me. To move, oh noes! But ow that I think back, I always felt that amazing feeling of tiredness after each lesson.

Primary school classes were tough. Our teacher, Ms. Lovrity was a tough young lady, who wanted discipline on her classes. We all feared her, even though our class was always called a 'bad behaviour one'. So she really taught us what discipline was, obviously we didn't even realize that back then. You just can't explain it to an eleven-twelve-thirteen-fourteen year old, that what they feel a pain at the moment is actually good for them. I complained a lot about PE classes at home that 'I just can't do it anymore'. I didn't know how to satisfy the teacher, I worried about failing. My grades were horrible and was also worried about not getting into the desired high school as planned. I do remember a specific class from that time, though - we had to run in circles for 40 minutes, and the one who could do it got a 5 (the best grade in Hungary) for their effort. I, who was walking half the Cooper-tests, did it. I always try to remind myself for that one occasion whenever I think I can't do something.

I didn't like PE classes more in high school either, but we got a really nice teacher, Mr. Szurcsik, who always demanded a LOT from us, he also understood when things didn't go the way he wanted it to go. We were all girls (he called us the fainting group, partly because of me), we had a good relationship with him. Even when he asked the seemingly impossible, that I didn't have the strength and courage to try, like for me, it was the asymmetric bars.

Why is that, that we can't really appreciate the things happening to us at the time they happen? I always thought PE class was the 'obligatory bad' in school, and now that I think about it, it taught me the key for having a better life, for me. I don't know how many of you actually had thoughts about this, but I do know, that it taught me the most important lesson: I can do anything.

We learnt how to put our own health on the number one place, how to battle laziness to be more healthy.
We learnt how to step outside of our comfort zone, at least how to push our boundaries.
We learnt how to take an extra step from the point we thought it was the end of the line, to see we can progress from even there.

Such an important lesson in shaping our personality! So hereby, I would like to thank both Ms. Lovrity and Mr. Szurcsik for teaching me these. It took me years to realize what I was learning, but now I know. Thank you! (in the name of my class as well :) )

 

2016. május 24.

Bipolar? - fenn


(Az utóbbi bejegyzésem óta, amikor éppen 'lenn' voltam, sokan érdeklődtek, hogy tényleg bipoláris vagyok-e. Nem tudom. Nem tudom, de ez elég észszerű magyarázatnak tűnik ezekre az óriási hullámvasutakra, amiket átélek időről-időre. Általános bizonytalanságban érzem magam miatta, sose tudom, hogy jön-e újabb jobb nap, vagy örökre rossz marad, de eddig még nem volt olyan, hogy ne jött volna a jobb, szóval mindig reménykedem - mint ahogy abban is, hogy nem tántorítalak el titeket attól, hogy olvassátok a blogomat, de úgy érzem, muszáj valahol kiadnom, amit érzek, hiszen terápiára nem járok, bízom a közösség felemelő és gyógyító hatásában. Mindenesetre, gondoltam, a rosszabb után leírom azt is, hogy nekem milyen a jobb nap. )

4.30. A fejemben megjelent egy fotóötlet. Igen, mindenképpen el szeretném készíteni. Akkor már írhatnék is róla. De ha már úgyis ott vagyok, akkor tovább is gondolhatnám és készíthetnék még másik 5 beállítást is - arról nem is beszélve, hogy ha már fényképezem, akkor már készíthetnék a blogra is valamit, valami kis csináld magad projektet, vagy minimum egy kis fotóösszeállítást. Mit is akarok? Igen. Virágokat és teát. Ó. Virágokat és műszaki dolgokat. És lányos dolgokat. És egy jegyzetfüzetet. Utána pedig csak a műszaki dolgokat és a jegyzetfüzetet. Aztán csak a lányos dolgokat és a műszaki cikkeket. Könyvet. Akarok könyvet is. Összeállítom a fejemben mind a 15 fotóbeállítást, még mindig az ágy kényelmében. Aztán eszembe jut, hogy muszáj minderről írni a blogon is. Akarok írni. Szinte éget a tennivágyás. Muszáj csinálnom valamit.

5.30. Kelj fel. Gyorsan. Most. Azonnal. Ne fecséreld az idődet - nincs időd henyélni, sok a dolog. - Az első reggeli gondolatok. 

Felkelek és mint a villám, beugrom a zuhany alá. Gyorsan nyitom is a csapot, kapkodom. Csorog a víz, közben a fejemben cikáznak a gondolatok, és míg egymást érik az ötlethullámok, hogy mi mást lehetne még tenni, átfut rajtam a pánik első hulláma: ki ne felejtsek valamit a megvalósításból! Gyorsan, gyorsabban, ki a zuhany alól!

Öltözök, rohanok, veszem a lapot és írom is le. Felpattanok, összegyűjtöm a kellékeket, felveszem a fényképezőgépet és már kattogtatok is. Szélsebesen váltogatom a beállításokat, a tárgyakat, miközben újabb és újabb ötlet suhan át az agyamon. Egyre nehezebb felvenni a tempót saját magammal. Gyorsabban. Gyorsabban! 

Felpörög körülöttem a világ. Minden kétszeres sebességre vált. Idejét sem tudom, mikor álltam meg egy pillanatra is. Nem fecsérelhetem az időmet. Értékes percek ezek. Életerős vagyok, és tudom, hogy nem tart sokáig, néhány homokszem csak ez, ami olyan könnyedén kicsúszik a kezeim közül. Nem hagyhatom, hogy bármi, amit elterveztem ne valósuljon meg még most. Most! Most, mert most úgy érzem, bármit meg tudok csinálni. Nincs olyan dolog, ami akadályozna, nem tud visszahúzni semmi. Csak a most van és semmi más, nem bírok leállni. Rohanok, pörgök, gyorsabban, gyorsabban.

Nem alszom. Nem tudok aludni, mikor annyi minden van a fejemben, hogy nem győzöm feldolgozni. Aludni luxus. Nem is értem, hogy aludhattam eddig.

Fényképezz, tegyél rendet, írj, fess. Gyorsan! Gyorsabban!

Az idő elrepül mellettem, én pedig addig csinálom, amíg el nem dőlök az ágyba, csak hogy úgy érezzem: remélem, a holnap is jó nap lesz, és ha nem, akkor is lesz erőm végigcsinálni a rossz napot is.


...



(After my last post, when i was ’down’, a lot of you have asked me about bipolar disorder and if I really had it or not. I don’t know. I don’t know, but this seems to be a reasonable explanation for my extreme highs and lows that I go through from time to time. I live in general uncertainty because of it, I never know how long the low times will stay, but keep hoping that the highs will come as well, since they always came so far – I also hope that I don’t discourage you from reading my blog, where recently I had to share these feelings more often, than before. Honestly, I believe in the healing power of my blog’s community. I decided that I would show what a better day looks like, so here you go.)

4.30 a.m. I woke up with a thought in my head about a photo I want to take. Yes. I want to do it. While I’m at it, I should write about it as well. I could also make another 5 set ups from that 1 photo as well – not to mention, that while I’m at taking photos, I should make some DIY projects for the blog as well, or at least a couple of illustrations. What do I want to take photos of? Yes. Flowers and tea. Oh. Flowers and tech things. And girly stuff. And a notebook. And then only tech things and notebook. And then only girly stuff and tech things. A book. I want a book as well. I put together around 15 different photos in my head in the comfort of my own bed. Then I get reminded that I just have to write about all this on my blog as well. I want to write. The urge to do something is burning in me. I have to do something.

5.30. a.m. Get up. Fast. Now. In this very second. Don’t waste your time – you don’t have time to waste, you have many things to do today – the first thoughts of the morning.

I get up and rush to the bathroom, right under the shower. I quickly get the water flowing. It’s rushing down on me while my mind is spinning with ideas, the waves of inspiration overwhelm me about what I should do with this day, and hidden, there’s a wave of panic coming as well: what if I can’t do everything I planned and my ideas are lost forever? Quickly! Faster! Get out of the shower!

I get dressed, I rush to get a piece of paper to write everythig down. I jump up, gather all the props I wanted, get my camera and start clicking already. I quickly change set ups, objects while newer and newer ideas come to my head as well. It’s getting harder and harder to keep up with myself. Faster. Faster!

The world is spinning around me, everything moves with twice the speed it used to. I can’t remember the moment I last stopped. I can’t waste my time, these are precious minutes. I feel full of life, and I still realize that it won’t last for too long, like I was holding a handful of sand in my hands, constantly losing some of them. I can’t let any of my ideas remain undone now. Now! Right now, becuase this is the time when I feel I can do anything. There’s nothing to hold me back, nothing can bring me down. There’s only now, and nothing else, I can’t stop. I rush, faster and faster.

I can’t sleep. I can’t sleep with so many things on my mind that I can’t even process them. Sleeping is a luxury. I don’t understand how I could sleep so much so far.

Take photos. Clean this mess up. Write. Paint. Fast! Faster!

Time flies away until the moment I lose all my energy and all what’s left of me is just me with exhausted mind and body with a hopeful thought:
I hope tomorrow will be a good day as well, and if not, I hope I will be strong enough for the next bad day.



2016. május 9.

Bipolar? - lenn


4:30. Nem. Ez túl korai ahhoz, hogy felkeljek. Viszont lehet, hogy a mai a jobb nap!

5:00. Ébresztő. Ez egy jobb nap lesz. Nem látom, miért ne lenne jobb nap. Hallom a madarak csicsergését, ilyenkor még a HÉV és a busz se jár olyan sűrűn, hogy megzavarnák őket. Ettől vidámnak kéne lennem, igaz? Igen, mindenképpen jobban kéne, hogy induljon a nap - de ma nem.

Ma nem vagyok vidám. Ma nem vagyok inspiráló. Ma nem vagyok semmi.

A fejem üres, a szívem is kiürült talán, és mindennek a helyébe, ami egyik nap ott van, ma a szomorúság, lehangoltság, idegesség és nyers pánik költözött. Ami tegnap még boldog volt és színes, mára csak simán szürke. A hangom - egyszerűen megszűnt létezni. Igen, tegnapról mára. Nem tudok beszélni senkivel. Nem tudok... Írni. A szavak nem találnak rám, a mondatok véletlenszerű párokba állnak össze és hangos, gonosz nevetés közepette táncot járnak a fejemben.

Levelet kaptam. Válaszolnom kell, válaszolni akarok. De... Nem. Nem tudok.

Pánik. El fog hagyni mindenki, mert nem válaszolok.
Pánik. Ezt egyszer meg kell magyaráznom, hogy miért nem válaszolok - el fognak ítélni.
Pánik. Egyedül maradok.

Becsukom. Nem akarom a pánikot. Írnom kell. Tudom, hogy írnom kell. De... Nem. Nem tudok.

Pánik. A mondatok továbbra is csak táncolnak.
Pánik. A blogom meg fog halni.
Pánik. Sose fogok tudni írni megint.

Itt ülök a gondolataim börtönében. Nem tudok beszélni róla. Nem tudom, hogyan. 

Holnap - holnap lehet, hogy minden jobb lesz. Lehet, hogy holnap elkezdek felemelkedni. 
Lehet, hogy a holnapi nap lesz a jobb nap.

Talán holnap.

...

(egy nap, amikor nagyon fenn leszek, megmutatom, hogy az milyen)
(addig is, ha esetleg érdekellek: ismerj meg)

...

4.30 a.m. No. This is too early to get up. But maybe this is the better day!

5.00 a.m. Alarm. This will be the better day. I don't see why it wouldn't be. I can even hear the birds this morning, not even the train bothers them this early - this should make my day so much happier, right? Yes, definitely, this has to be a reason why I feel better - but not today.

Today I am not happy. I am not inspiring. I am nothing.

My head is empty, maybe my heart is empty as well, and in exchange for what I had before, I got sadness, anxiety and raw panic. What was happy and colorful yesterday, it's simply gray today. My voice - it's gone. Yes. By today. I can't talk to anyone. I can't...Write. The words can't find me, sentences are forming random couples, dancing in my head.

I got mail. I have to answer, I want to answer. But... No. I can't.

Panic. They will leave me because I don't answer.
Panic. I will even have to explain why I didn't answer - I have to face the judgement.
Panic. I will be left alone.

I closed it. I don't want the panic. I have to write. I know I have to. But... No. I can't.

Panic. Sentences are still just waltzing around.
Panic. My blog will die.
Panic. I will never be able to write again.

I am sitting here in the prison of my own thoughts. I can't talk about it. I don't know how.

Tomorrow - tomorrow might will be better. Maybe, tomorrow I will start going up again. 
Maybe tomorrow will be the better day.

Maybe tomorrow.

...

(one day, when I will be on the upside, I will show that as well)
(if you are interested: get to know me)



2016. május 4.

Wednesday DIY roundup #11


Boldog szerdát! Elő azokkal a tavaszi színekkel, aki még nem tette! A heti kedvencem mindenképpen Dóri karkötője, annyira egyszerű elkészíteni és közben nagyon szuperül néz ki. :) 

Happy Wednesday! Get those spring colors on, if you haven't already! My weekly favourite is absolutely the simple yet stylish bracelet by Dóri :)

1. Kaktusz terrárium Succulent terrarium
2. Lámpa függönykarikákból Lamp from curtain rings
3. Színes karkötő Colorful bracelet
4. Piramis fülbevalótartó Pyramid earring holder
5. Papírmasé ékszerdobozPaper mache jewellery box
6. Háromszög kulcstartó Triangle keychain

2016. május 2.

Artwords - A könyvekről



Mint már említettem, az olvasósarkos kikapcsolódás egy nagy álmom, hiszen imádom a könyveket - nem csak olvasni, hanem magát az érzést is, amikor nem csinálnak semmit, csak körbevesznek. Csak ha belegondolok, hogy hány történet és vers nyugszik bennük arra várva, hogy felfedezzük őket, hogy az írójuk micsoda energiát fektetett abba, hogy megírja, majd meg is jelentesse, hogy milyen várakozással teli félelem lehetett benne, amikor az első kritikákat megkapta, hogy ez hogyan érintette őt... És akkor ott van a történet is: utazás egy világba, amit valaki más álmodott meg, ez talán a legvarázslatosabb dolog. Felfedezni egy másik ember elméjében lejátszódó valóságot. Tényleg azt hiszem, hogy ez a legcsodásabb dolog, és ezért is gondoltam, hogy ezt a szösszenetet érdemes írnom:

Ha varázslatot akarsz, nyiss ki egy könyvet.


(ha tetszik, hagyjatok magatok után nyomot, bátorításnak veszem, hogy később is legyen ilyesmi)

As I mentioned it earlier, having a reading corner is one of my big dreams, since I adore books - not only to read them, but I think I like that feeling even more, when I know they surround me. Just to think about it, how many stories lie in them waiting to be discovered, that their author put their precious energy in writing it, then published it, then waited for the first critics with an uneasy excitement, and how this affected him... And then there's the story itself: a journey to a world, that has been created by someone else, and probably this is the most magical and intimate side of all. Letting us discover the thoughts of another person. I really believe that this sole thing is one most wonderful thing, this is why I thought I would like to make a printable saying:

If you want magic, open a book.


(if you like it, leave a sign, I will take it as an encouragement, to have some more downloadables on the blog)





2016. április 30.

Interiorspiration: Kényelmes (olvasó)kuckók


Gondoltátok volna, hogy már 3 éve, hogy elővettem ezt a témát a blogomon? Bizony! Majdnem pontosan ennyi idő telt el az utolsó belső tereket imádó bejegyzésem óta, többek között azért is, mert ugyan imádom látni, hogy mások hogyan alakítják ki otthonukat, csak a szívemet fájdítom vele - amíg albérletben élünk, nem lehet drasztikusan átvarázsolni mindent (kezdve a falak színével: amolyan megfakult, kis köves textúrájú barack-szürke színűek, amin vastag, virág mintás tapétacsík fut). Nekem marad az ágy, mint olvasókuckó, de ha lenne valami más alternatíva, valószínűleg hasonlóképpen képzelném el a helyet, ahova csak úgy, egy bögre tea társaságában félre lehet vonulni (vagy egy nagy ablak mellett, de erről majd egy másik alkalommal). Az olvasással kapcsolatban, a hétvégén tervezek számotokra egy kis meglepetést, úgyhogy ne felejtsetek el bekukkantani egy pár napon belül :)

Did you know that the last time I actually posted interiorspiration was 3 years ago? Yes, it's crazy! The reason (apart from me being away for a year) is basically that I love seeing what people make from their place but at the same time it crushes my heart, that until we move away from out rental, there's not a chance I can have a cozy dreamhome (my greatest heartache is the wall colours: old gray-ish peach color with texture and a wide stripe of flowers on in all around). So for now my reading nook is basically the bed, but then again - it's never too early to look for inspiration for a real home, right? :) Now that I mentioned reading, I plan to post a freebie in the weekend for you (those who follow me on instagram already saw), so check back in a few days for it :)








2016. április 29.

Repurpose me! - Papírguriga dobozkák


Az megvan, amikor általános iskolában a tanító néni azt mondja, hogy 'akkor most újrahasznosítunk, hozzatok papírgurigát következő órára és ceruzatartó lesz belőle'? Nekünk legalábbis ez évente (ha nem félévente) program volt. Pedig mennyi minden más egyszerű dolgot is lehetne belőle készíteni! A falunkra már elkezdtem egy amolyan papírguriga-virágmezőt gyártani (ha kész lesz, ezt is megmutatom), egyébiránt pedig itt találtok még 11 másik ötletet másoktól, hogy mit lehet készíteni belőle :)

Did you have it in primary school as well? When the teacher comes in on crafting class saying 'so now we will repurpose paper rolls, so next week we are gonna make pencil holders'? At least in our school it was project we repeated every year (if not half a year). There are so many other good ways to use paper rolls! I already started making a flower field for our wall (when it's done I might show it off), and also, there are these other 11 ways you can recycle rolls, if you are still eager to see more after this post. :)

Ehhez az ötlethez a következőkre lesz szükséged:

  • papírguriga
  • festék, ecset, víz, vagy
  • színes papírok, papír ragasztó, vagy
  • papír tortaalátét


Things you need for these tiny pillow boxes:
  • paper roll
  • paint, brush, water, or
  • color papers, paper glue, or
  • paper doilies
Első lépésben, fesd be a papírgurigáidat a színre, amit szeretnél. Amikor már szárad, de nem teljesen száraz, lapítsd ki, hajts be kb. 1 cm-nyit mind a két oldalon, ez fog segíteni a tényleges forma kialakításában. Fess rá még pár réteget, hogy ne látszódjon a gurigán lévő ragasztás (amit az utolsó képen láthattok még). Ennek valószínűleg egyszerűbb módja, ha színes papírral feditek be az egész dobozkát - ehhez (vagy a színes papír nélkül is szép lenne szerintem) még adhattok papír csipkét, amit legegyszerűbben papír tortaalátét széléről lehet levágni. :) Kész is vagy! Gyors és egyszerű! Azt nem mondom, hogy eljegyzési gyűrű értékű ajándékok csomagolására jó, de kisebb dolgok tárolására kiváló (én például fürdősót tárolok bennük).

The first step is to paint the rolls in the color you want. When it dries but not completely dried yet, flatten it, then fold it approximately 1 cm from the edges, this will help you later, when you want to form the box shape. Paint some more layers to get rid of the signs of glue on the paper (you can still see on my last photo). Probably easier to just put colored papers on your boxes - to this you can even add paper doily edges to get some vintage feeling to it. :) You are done! Quick and easy. :) I'm not saying it would be a great box for an engagement ring, but you can use it to give tiny things or to store small objects (I personally use them for storing my bath salts).